A pandémia miatt igencsak beszűkültek a lehetőségeim, mármint ami a szórakozási lehetőségeket illeti. Én a hobbimba menekültem leginkább, hogy ne csak munkából és annak kipihenéséből álljanak a napjaim. Modellautók gyűjtése a járvány alatt sem lehetetlen, de a bakancslistám annyira elkezdett szűkülni, mint a férőhelyek száma a vitrinjeimben és mivel nem nagyon akadt felmatricázásra vagy átalakításra váró modellautóm így új kihívások felé néztem. Így került a képbe az, hogy megpróbáljak a modelljeimről minél élethűbb fotókat készíteni.
Tavaly jelentek meg Lampert Benedek képei, amik erősen inspiráltak engem is. Viszont én nem utánozni akartam őt, egyszerűen szerettem volna én is hasonló képeket készíteni a saját modellautóimról, és kicsit jobban belemerülni a dioráma készítésbe és a fotózásba, mert ebben a kettőben nem vagyok valami erős. Szóval szerettem volna összekötni a kellemeset a hasznossal. Nemrég pedig elindítottam Instagram oldalamat is, ahol megosztom a legjobban sikerült fényképeimet. Ha tetszik, akkor kövessetek be ott is, de akinek nincs Instája az se csüggedjen, hiszen azt tervezem, hogy időnként a blogra is felfogom tenni ezeket a képeket. Ha már lusta vagyok új bejegyzéseket írni…
Hol is kezdjem. Talán a legelején. Az egész az információgyűjtéssel és tanulással kezdődött. Először is, hiába van egy elég jó fényképezőgépem, ha nem tudom megfelelően használni, ezért kicsit beleástam magamat a fotózás témájába. Persze pár hét alatt nem sikerült mesterkurzust elvégeznem, de hála pár nagyszerű magyar fotósnak, akik a youtube-n is aktívak, sikerült elsajátítani az alapokat. Eddig vagy össze-vissza nyomogattam mindent és próbálgattam a dolgokat vagy rábíztam mindent a fényképezőgépre és az utómunkával próbáltam meg minél többet kihozni a képből, de most már azért könnyebb, hogy tudom mi a záridő, iso és a rekesz érték. Lenne még mit bőven elsajátítanom, de hogy az alapok megvannak már az is rengeteget segített abban, hogy jobb képeket készítsek.
A következő feladat az volt, hogy kitaláljam, hogy miből készítsem el a terepasztalt a fotózásokhoz. Azaz miből legyen az aszfalt, a kerékvetők és így tovább. Itt is Benedek videójából lestem el pár dolgot, pl. én is elkezdtem kartonpapírból gyártani kerékevetőket, de az eredmény nem volt az igazi. Mondjuk annál nagyobb megrökönyödést váltott ki belőlem, amikor megtudtam, hogy az aszfaltnak közönséges csiszolópapírt használt, ami egyben nagy megkönnyebbülés is volt számomra, mert ennek beszerzése könnyű és nem is túl drága. További kellékeknél nagy segítségemre volt, hogy az apám modellvasúttal foglalkozik, így házon belül lett például műfüvem, ami rettentő hasznos volt. A másik nagy barátom a zsírkréta volt. A gumiabroncsok nyomait feketével, míg a pálya vonalát vagy a rajtrácsokat fehér és sárga zsírkrétával készítettem.
Innen indult...
A végső feladat pedig az volt, hogy ötleteket gyűjtöttem a fotózáshoz. Igazi képeket kerestem és azokból próbáltam inspirálódni, hogy milyen fotókat készítsek az autókról. Legjobb ötleteket a Ferrari hivatalos Instagram oldala adta, ahol remek képeket lehet találni az F1-es autóikról akció közben. Mégis a vicc az egészben, hogy néha a megvalósítás sokszor köszönő viszonyban sem volt azzal, hogy mi is volt az eredeti elképzelés, mert aztán a saját szájam íze szerint alakítottam a dolgokat, de hát ez már csak ilyen.
Végre elkezdődhetett az érdemi munka. Természetesen eleinte a legegyszerűbb beállításokkal kezdtem, amikhez a legkönnyebb a terepasztalt megépíteni. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyű is lett volna a képeket elkészíteni. Az első képkompozícióm egy ilyen Abu-Dhabit idéző pályarészlet volt, ahol az aszfalt mellett a kerékvető látható és színes csíkok szegélyezik a pályát (lásd fentebb a képet). Kerékvető, néhány színes lap, tegyük rá a modellt aztán csókolom. Hát nem egészen. Hogy mit összeszenvedtem a megfelelő szögbeállítással azt nehezen tudom elmondani.
Mindegyik fotózásnál messze a legtöbb időt a megfelelő kameraszög megtalálása jelentette, nem beszélve arról, hogy az első fotóknál az is rengeteg időt elvett, mire megtaláltam a fényképezőgépen a megfelelő beállításokat, hogy olyan végeredményt kapjak, amivel már nem kell túl sokat kínlódnom az utómunka során, maximum csak a fényekkel, színekkel és a kontrasztokkal játszani. Viszont, kiderült, hogy egy-egy kompozíció nem minden autónál működik jól. Vannak olyan beállítások, amik újabb autóknál egész pofásan mutat, de a régebbi Forma-1-es autóknál számomra teljesen idegenül hatott. Szóval a kísérletezésre is elment egy csomó idő, de végül mindig megtaláltam a megfelelő autó-képbeállítás párosítást.
Ilyen lett a végeredmény
Aztán volt még egy dolog, amivel meg kellett küzdenem, ami nem más mint a kép élessége. Nem akarok nagyon belemenni a fotózás részleteibe, de azt tudni kell, hogy akárcsak a szemünk úgy a fényképezőgép sem tud mindenre ugyanúgy egyszerre élesen fókuszálni. Ha oldalról fotóztam az autókat, akkor általában éles volt az autón minden, de ha szemből akartam… Na az már teljesen más tészta volt. Sokszor a megfelelő élesség elérése érdekében legalább három képet kellett lőnöm és azokat "összefésülnöm" a megfelelő végeredmény elérése érdekében. Ez úgy történt általában, hogy készült egy fotó, hogy a kocsi elejére fókuszáltam, majd a közepére, majd végül a hátsószárnyra és így három képet tulajdonképpen összemosva sikerült egy teljesen éles autót kapnom. Nem kis utómunka annyi biztos.
A következő probléma, amit meg kellett oldanom, hogy imitáljam azt, hogy a kocsik mozgásba legyenek. Néztem Benedek videóját és láttam, hogy ő tényleg bemozdította az autókat ehhez. Hát én ezt mondjuk úgy, hogy nem vállaltam be, főleg azért mert sok modellemnek, mint a Sparkoknak és a Looksmartoknak egyáltalán nem forog a kereke így nehezen tudtam volna őket gurítani. Ismét a Photoshop sietett a segítségemre. El kell mondanom, hogy bár sokat fejlődtem a fotózásban mégis az erősségem és amit jobban szerettem mindig is csinálni azaz utómunka. Szóval, hogy a kerekek és a környezet elmosódott legyen, a spin blur és a motion blur effekteket használtam és hát sokat kellett pepecselnem a maszkolással, de a végeredmény az esetek többségében mindig kielégítő lett.
Puritán még mindig, de ez már egy komolyabb terepasztal
Térjünk vissza a terepasztalhoz, mert még van bőven írnivalóm. Ahhoz, hogy minél nagyobb totálban fotózhassuk a versenyautót, annál nagyobb terepasztalt kellett építeni. Na ez nálam több sebből is vérzett. Az első a hely hiány. Még az 1:43-as autóknál is meglepően nagy helyre van szükség egy-egy terep megépítéséhez, nem beszélve, hogy a fotózás után mivel nincs hol eltárolnom a terepasztalt, ezért szét kellett szednem minden egyes alkalommal, ami nem kis nyűggel járt. A másik nagy probléma a képkivágás és a tárgytávolság. Hiába találtam egy remek lapos szöget a fotózáshoz, ha a kép hátterében nem volt semmi. Fel kellett volna építenem ide is a hátteret, de sokszor inkább a photoshop-hoz nyúltam ebben az esetben is, de ne tudjátok meg milyen nehéz megfelelő képeket találni az interneten, amik jól szolgálnak háttérként. Viszont a legjobban sikerült terepasztalom mégis olyan volt, hogy nem kellett utólag semmit sem hozzászerkesztenem.
Ilyen és ehhez hasonló végeredmények születtek
Ez egy kanyar kijárat volt, ahol bevetődnek az autók a kerékvetőkre és onnan gyorsítanak ki. Itt a legnagyobb dobás a kavicságy elkészítése volt. Először halak akváriumánál használt kis kavicsokat használtam, de a végeredmény kiábrándító volt. A kocsikhoz képest olyan nagyok voltak a kövek, hogy ha tényleg ilyenek lennének a bukótérben az minimum életveszélyes lenne. Finomabb anyagra volt szükségem és a megoldás az orrom előtt volt. Kimentem a kertünkbe és a fel nem használt sódert elkezdtem nagyon kicsi szitával leszitálni. Hosszú és idegölő volt, de amikor felhasználtam és ellőttem az első próbaképeket, akkor rájöttem, hogy ez tökéletes lesz. Az egyetlen problémám ezzel a finom szemcséjű homokkal az volt, hogy minden igyekezetem ellenére szóródott mindenhova. Nem hiába utálja Anakin Skywalker is… Szóval volt olyan, hogy minden egyes fotózás előtt le kellett sepernem a pályát. Persze azért kutattam ebben a témában is és láttam, hogy egyesek úgy oldják meg ezt a problémát a diorámák készítésénél, hogy valamilyen lapot felhasználnak alapnak, amit lekennek ragasztóval, majd arra szórják a homokot. Remek ötlet, de mivel nem tudom hol tárolni, ezért ezt egyelőre hanyagoltam. Akárcsak ezt a koncepciót is, mivel hiába volt nagyon szép és látványos és remek eredményeket lehetett vele elérni, de iszonyatosan macerás volt felépíteni, nem beszélve, hogy ha laposabb szögben akartam volna fotózni, akkor hátterek felépítését még tovább is lehetne fokozni. A lényeg, hogy a későbbiekben ezt a koncepciót elhagytam vagy már csak ritkán használom. Viszont lett valami más helyette, ami szintén remekül működött.
Készül a sóderágy
Jozsó barátom hívta fel rá a figyelmemet, hogy mostanság, mint például a The Mandalorian sorozatnál is nem zöld háttérrel forgatják le a jeleneteket és teszik hozzá a környezetet utólag CGI technika segítségével, hanem hatalmas LED falakat használnak, ahova kivetítik a háttereket. Na most nekem nincsenek óriási LED falaim, de van egy 32 colos monitorom, ami tökéletes erre a feladatra. Szóval ezt a módszert csak úgy neveztem el, hogy vetített hátteres kompozíció. A lényege az volt, hogy a modellt és az aszfaltcsíkot imitáló csiszolópapírt elhelyeztem a monitor előtt a megfelelő szögben és magasságban, majd a Project Cars 2 vagy az F1 2020 fotómódjával megkeressem a tökéletes hátteret. Ez azért is nagyon jó, mert végtelen számú remek háttér közül válogathatok és nem kell kínlódnom, hogy az interneten találjak megfelelő felbontású hátteret.
Ezután szintén idő volt, mire megtaláltam a fényképezőgépen a megfelelő beállítást, majd a fotózáskor muszáj volt egy LEDes lámpával megvilágítottam a megfelelő szögben a modellt. Itt arra kellett nagyon odafigyelni, hogy a fókusz mindig a modellen legyen és ne a monitoron, mert ha így történt akkor apró rácsok jelennek meg a képen, ami elrontja az illúziót. A végeredmény itt is nagyon jó lett, az egyetlen problémám az volt vele, hogy rendkívül macerás és időigényes az ilyen képeket elkészíteni. Megtalálni a beállítást, magasságot, távolságot és a fókuszt… De a legnehezebb mégis a megfelelő fények megtalálása volt, mivel sokszor a monitor képe minden igyekezetem ellenére kiégett, így a későbbiekben már csak ritkábban használtam ezt a kompozíciót.
Ezt kiváltotta az, hogy ha ehhez hasonló képet szerettem volna csinálni, akkor fehér kartonpapírt használtam háttérnek és úgy mostam össze a játékból kiszedett képet a kocsival. Itt viszont az utómunka, azon belül is a maszkolás viszi el a legtöbb időt. Szóval a legegyszerűbb dolgom mindig akkor van, amikor kis képkivágást használok és egy magasabb szöget választok, ahol csak minimális hátteret kell megépítenem. Persze ezek a képek is lehetnek jók… Sőt! A zsírkréta segítségével rajtrácstól kezdve a zebráig sokféle útmintát fel lehet vinni a csiszolópapírra, ami egyediséget kölcsönöz a képnek. A lényeg, hogy a lehetőség adott, már csak az ember idején és kreativitásán múlik, hogy mit hoz ki belőle.
Ez így is hosszú lett, de legalább kárpótolt titeket azért, hogy hónapok óta egy bejegyzés sem került ki az oldalra. Legközelebb kiposztolok pár képet, de aki nem akar lemaradni az inkább kövessen be Instagramon.
