Most egy igencsak rendhagyó bejegyzéssel szeretnék előrukkolni. Bár nem éppen ez a blogom fő profilja és már nem is éppen egy frissen megjelent filmről van szó, de úgy éreztem mégsem mehetek el szó nélkül Az aszfalt királyai mellett. A régi szép emlékek kedvéért most egy filmkritikát hozok el nektek.
Bevallom, eleinte nem hozott lázba annyira a film. Tudomásom volt róla és pár haverommal meg is akartuk nézni, de aztán a mindennapok rohanása miatt elfelejtődött. Aztán mégis úgy alakult, hogy karácsony előtt nem sokkal volt alkalmunk beülni az egyik utolsó vetítésre. Azt kell, hogy mondjam, hogy vétek lett volna kihagyni ezt a filmet!
Ha autóversenyzős filmről van szó, akkor nálam a Hajsza a győzelemért az etalon. Szerintem azaz autóversenyzős filmek alfája és omegája és mindig csak azt a költői kérdést tettem fel újra és újra magamnak, hogy ennyi folytatás, reboot, remake és Isten tudja hanyadik képregényfilm után (félreértés ne essék imádom a képregényfilmeket), a filmgyártók miért nem karolják fel ezt a témát? Hiszen az élet a legjobb forgatókönyvíró és akárcsak a Forma 1-ben, vagy akár más motorsport szériáknak is megvannak a remek és izgalmas sztorijaik, amik csak a megfilmesítésre várnak. Ki ne ülne be egy Senna-Prost rivalizálásáról szóló filmre? Szerintem ez egy magas labda, amit Hollywood-nak le kéne csapnia, de ha már megcsinálja, akkor minimum olyan színvonalon kéne, mint Lauda-Hunt párharcát. Szóval azt hiszem igény lenne rá és az elmúlt években megmutatták, hogy igenis meglehet ezeket a filmeket színvonalasan csinálni.
A Hajsza a győzelemért előtt is voltak autós filmek, de nem nagyon ragadtak meg bennem, maximum negatív élményként. Ott volt például Sylvester Stallone IndyCar-os filmje, amitől én személy szerint a hajamat téptem és legszívesebben a széket belevágtam volna a monitorba, mert annyira silány (Sly-lány, hahaha) volt. Aztán végre készült egy méltó film és én azt hittem, hogy ezt a szintet se megütni, se túlszárnyalni nem lehet. Azt kell mondanom, hogy tévedtem. Az aszfalt királyait szerintem jogosan fogjuk a motorsport témájú filmek egyik legjobbjaként emlegetni. Manapság kevés olyan film van, ami ennyire a hatása alá tud vonni. Nevettem rajta, izgultam rajta (direkt nem olvastam el, hogy a valóságban mi történt), lesokkolt és volt olyan is, amikor a szomorúságtól összeszorult a torkom. James Mangold rendező nagyot nőtt a szememben. A Farkas című filmjét kis túlzással utáltam, annyi sebből vérzett és baki volt benne, hogy az már fájt, aztán kiköszörülte a csorbát, a Logan-el, és utána mondhatni a semmiből előhúzott egy olyan autósport filmet, hogy a fal adja a másikat.
A film a Ford-Ferrari háborút dolgozza fel. Az amerikai autógyártó cég beakart szállni a versenyzésbe és ezért felakarta vásárolni az olasz autógyártót. Ám Enzo Ferrariék nem túl elegánsan kikosarazták őket és II. Henry Ford dühében úgy döntött, hogy a Le Mans-i 24 órás autóversenyen vesz majd revansot a Maranelloiakon, akik azokban az években uralták a szériát. Azt tudni kell, hogy a film csak nagy vonalakban dolgozta fel az eseményeket és nem mindent úgy mutatott be, ahogy valójában történt vagy csak zanzásítva. Ezt már nem egy életrajzi filmben láthattuk, hogy nem mindent szóról szóra mesélnek el. Ennek több oka is lehet, de leginkább az, hogy a játékidőbe beleférjen minden még ha nem is tűpontosan, ahogy valójában megtörtént. Bár az alkotás a Ford-Ferrari háborút hirdeti, valójában két karakterdrámát kapunk, mert a sztori középpontjában Carroll Shelby és Ken Miles állnak. Előbbi a Ford által megbízott versenyautó tervezőjeként tölt be fontos szerepet, míg utóbbi az egyik versenyző, aki vezette az egyik Ford GT40-est 1966-ban.
Nem tagadom, nem sokat tudok az autósport hőskoráról, a hosszútávú megbízhatósági versenyzésről meg még annyit sem. Ez a film viszont még a magamfajtáknak is egy csodálatos kirándulást nyújt az autóversenyzés hőskorába. A képi világ fantasztikus, imádtam az operatőri munkát, ami nagy szó a mai „rángassuk a kamerát és használjuk negyed másodperces snitteket” alkotások között. Főleg egy autóversenyzéssel foglalkozó filmnél, ahol még némileg indokolt is lehetne ez a fajta megoldás, de azt hiszem itt a vágó és az operatőr kiváló munkát végzett és ezek nélkül is tudták érzékeltetni velünk a sebességet és a feszültséget.
A színészi felhozatal elsőosztályú. A két címszereplő Matt Damon és Christian Bale egyaránt remekül alakítottak, remek volt a kémia közöttük a vásznon, de mindenképp ki kell emelnem utóbbi színészi teljesítményét. Bale lehet, hogy sokak számára nem Hollywood egyik legszimpatikusabb figurája, de amit belead a szerepek kedvéért az már-már emberfeletti. Nézegettem képeket Ken Miles-ról és egyszerűen egy az egyben hozza őt a vásznon, elképesztő. Aztán mellékszerepekben is olyan színészek tűnnek fel, mint Jon Bernthal, akit leginkább a Megtorló sorozatból ismerhettünk. Egy cameo erejéig feltűnik Michael Keaton (bocsi az nem ő volt...) és hát nem mehetek el szó nélkül a II. Henry Ford-ot alakító Tracy Letts és az Enzo Ferrarit megszemélyesítő Remo Girone mellett sem. Fantasztikusan hozzák a viccet még hírből sem ismerő, keménykezű cégtulajdonosokat. Előbbi amikor színre lép, akkor biztos, hogy megfagy a levegő. Ferrari, hát ő róla tudjuk, hogy valójában sem volt egy kellemes ember, de mikor nézzük a filmet és látjuk, hogy a páholyból ordítozik a szerelőivel és pilótáival, akkor nem lennénk szívesen a helyükben. Ezt iszonyatosan visszaadta a produkció. De igazából ez az a film, amire egyáltalán nem lehet panaszunk senkire, mert Ken Miles feleségétől (Caitriona Balfe) kezdve, a fiáig (Noah Jupe) bezárólag mindenki remekül alakított a filmben.
A másik nagy erőssége ennek a filmnek az maga a látvány és a kocsik. Mint mondtam nem vágom töviről hegyire ezt a korszakot, de nekem abszolút jól átjött a 60-as évek érzése. Ahogy láthatjuk a híres Le Mans-i vagy daytonai versenypályát, amikor még nem volt annyira kihegyezve a biztonság rajta. Nagyszerűen megoldották a készítők. A másik nagy erőssége még a filmnek az autók és a hangok. Nem CGI parádét láttunk és bár nem olvastam utána, de azt hiszem főleg megépített replikákat használtak a filmhez és nem számítógépes trükkökkel varázsolták oda őket. Abszolút életszerű volt. A hangok… Hát azt meg hallani kell. És mint mondtam az élet a legjobb forgatókönyv író, így a sztori még ha nem is minden úgy történt meg, ahogy valójában és van egy-két pontatlanság benne (Shelby 59-ben nyert Le Mans-ot és nem 58-ban és akkoriban még nem voltak szinkronváltós kocsik, hanem kétszer kellett kuplongolni) hitelesen visszaadja a történteket.
Végezetül kicsit vizsgáljuk meg gyűjtő szemmel is látottakat. Bár F1-es autókat gyűjtök, de az volt az első dolgom a vetítés után, hogy megnézzem, hogy Ken Miles autóját kiadták-e 1:43-as méretarányban? Naná, hogy egy ekkora magas labdát lecsaptak! A CMR ki is adta ezt a modellt és többek között a CK-Models oldalán potom 10 ezerért magunkénak is tudhatjuk.
Végszóként el kell mondanom, hogy nem hittem volna, hogy manapság bármelyik autós film is megközelítheti a Hajsza a győzelemért színvonalát, főleg nem egy kevésbé ismert sztorinak, de nagyon kellemeset csalódtam. A kritikát azért mostanra időzítettem, mert szinkronosan most jelent meg a torrent áruházakban, akarom mondani DVD-n, de aki még nem találja a boltok polcain, az később feltétlenül pótolja be James Mangold filmjét. Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a rendhagyó bejegyzést! Nem kell pánikba esni, azoknak sem, akik azt hitték nem lesz több szó matricázásról vagy Senna sorról, mert legközelebb már tényleg modellautós témával jelentkezem!
