Akik ismernek, vagy rendszeresen olvassák a blogomat, azok tudják, hogy van egy modellautó, ami már egy jó ideje a vesszőparipám. A Minardi M187-esről van szó, amit évek óta tartó hajkurászás után végre sikerült megszereznem és bár nem sok mindent kellett matricázni rajta, de azt is megcsináltam és ennek örömére írok is róla. A folytatásban mesélek magáról az autóról, az öröm és az üresség érzéséről, valamint a beszerzést övező nehézségekről is.

Gyönyörű, mégis kutyaütő, avagy ismerjétek meg Minardi M187-est

Az olasz kiscsapat a harmadik szezonját kezdte meg a Forma-1-ben 1987-ben, azzal a nem kisebb céllal, hogy megszerzik első világbajnoki pontjaikat. A Minardi annak ellenére, hogy egy alacsony költségvetésű csapat volt már akkor is, két autóval nevezett be a szezonra és külön érdekesség, hogy mindkét versenyzőjüket megtartották egész évben. A hozzájuk hasonló kiscsapatoknál általában egymásnak adták a kilincset a fizetős versenyzők, de az olasz istálló ilyen téren üdítő kivétel volt. Ha pedig már versenyzők, a 23-as versenyautót a spanyol Adrián Campos vezette, míg a 24-es rajtszámú autót Alessandro Nannini terelgette.

A Minardi M187-est az a Giacomo Caliri tervezte, aki a csapat korábbi autóit is megálmodta. A célja az volt, hogy egy korábbiakhoz képest megbízhatóbb versenyautót tervezzen, de hiába voltak előremutató megoldásai, a konstrukciónak volt egy hatalmas gyengepontja. A csapat a Motori Moderni V6-os 1,5 literes turbó erőforrását használta, ami nehéz volt, de cserébe gyenge és megbízhatatlan. Nem hallottatok erről a motorszállítóról? Nem tudlak hibáztatni titeket. Az olasz motorgyártó pár évig gyártott és szállított turbómotorokat a Forma-1-be, főleg a Minardi-nak és egy szezon erejéig az AGS csapatának. Amikor betiltották a turbómotorkat az ő szereplésük is véget ért a király kategóriában.

Ezek tükrében nem nehéz kitalálni, hogy milyen szezonja volt a Minardinak. A statisztikák nem hazudnak, 16 futamból mindössze négy alkalommal értek célba a (háromszor Nannini, egyszer Campos), ami igazán lelombozó. A többi versenyt főleg technikai hibák miatt kényszerültek feladni. Nannini a magyar nagydíjon elért 11. helye volt a legelőkelőbb. A német nagydíjon ez lehetett volna jobb is, hiszen az olasz a hetedik helyen haladt, amikor az autó megadta magát. Tipikus kiscsapatos sztori… Campos egyetlen célba érése stílusosan a hazai pályáján jött össze.

Ki volt Adrián Campos?

Alessandro Nannini-s modellautót szívesebben szereztem volna be, de igazából mindegy volt, melyik pilótával lesz meg ez az autó – végül a Campos-féle verzió lett az enyém. Adrián Campos nevét inkább csapatvezetőként ismerhetik a motorsport kedvelői, de természetesen ő is versenyzőként kezdte. A 80-as években járta végig a formulaautós szamárlétrát, majd 1987-ben némi pénzügyi hátszéllel, versenyzői ülést kapott a Minardinál, ahol 17 futamon állt rajthoz. Rövid Forma-1-es karrierje után túra és sportautózásban próbálta ki magát, egy ízben pedig elindult a Le Mans-i 24 óráson is, de nem ért célba. Versenyzőként bár nem ért el nagy sikereket, de csapatvezetőként már annál inkább. 

1997-ben megalapította a Campos Racinget, ami különböző alsóbb kategóriájú formulaautós bajnokságokban vitézkedett és nyert bajnokságokat. Mindemellett olyan tehetségeknek adott lehetőséget, mint Fernando Alonso, Alexander Rossi, Lando Norris vagy Álex Palou. Később a Forma-1-be is be szeretett volna törni, ami végül csak közvetetten jött össze. Pénzügyi nehézségek miatt a csapatot felvásárolták tőle még az indulás előtt, ami végül HRT néven indult a Forma-1-ben. 2014-ben Campos újra csapatfőnök lett, és ezt a szerepet haláláig, 2021-ig be is töltötte. Mindössze hatvan év adatott meg neki, de öröksége továbbra is él, hiszen csapata a mai napig részt vesz a Forma-2-es, Forma-3-as és F1 Academy küzdelmeiben.

Miért pont az M187-es?

Mint olvashattátok nem ez a modell volt a legélesebb kés a fiókban az 1987-es szezonban. De akkor miért rajongok mégis annyira érte? Bár nem láttam élőben versenyezni, hiszen jó két évvel később születtem, de a 80-as évek Forma-1-es autóira mindig is rajongással tekintettem. A Minardi M187-es számomra a nagybetűs VERSENYAUTÓ a 80-as évekből. A festése, a robosztus kinézete, úgy az egész számomra megtestesíti mindazt, amiért szeretem a 80-as évekbeli autókat. A Minardi csapatot mindig is kedveltem. Ők a szimpatikus vesztesek, akikért könnyű volt rajongani. Nem mellesleg én is szeretek olyan autókat gyűjteni, amik nem a fő csapásirányt képviselik. Természetesen van Lotus-om, Williams-em, McLaren-em és természetesen Ferrari-m is ebből a korszakból, de ez szinte minden gyűjtő polcain ott figyel, akik szeretik ezt a korszakot. Egy Zakspeed vagy egy Osella igazi különlegességként emelkedik ki a gyűjteményből.

Miért nehéz beszerezni?

Többször is leírtam már nektek, hogy ebben a hobbiban sokszor nem érdemes kivárni. Erre tökéletes példa a Minardi M187-es. A Spark 2018-ban adta ki ezt az autót mindkét pilótával. Mint, ahogy a többi Spark modellt, ezt is piaci áron árulta többek között a CK-Models. Persze akkor még nem kerestem ilyen megszállottan, de mégis rejtély számomra, hogy akkoriban hogyan siklott át felette.

Ez az autó is a nehezen beszerezhető Spark autók táborát erősíti. Amúgy csak a szokásos dolog történt: ahogy elfogyott a raktárkészlet a webshopokból, hiánycikk lett. Ez leginkább akkor fordul elő, ha egy modellből nem adnak ki sokat és az a kevés sem kezd el forogni a használtpiacon. Hogy melyik autó lesz ilyen és melyik nem azt szinte lehetetlen előre megmondani. Aki megvette ezt a Minardit az nem akarta eladni, aki pedig mégis megvált volna tőle, az horror áron kínálta. Aki lemaradt az így járt vagy mélyen a zsebébe nyúlt. Azért nálam is van egy lélektani határ, ami felett nem költök modellautóra. Mennyi is az annyi? Csak, hogy érzékeltessem, ha néha napján feltűnik egy-egy darab az Ebay-en, azt körülbelül 300 euróért kínálják. Azért ez sok, legalábbis nekem. Szóval ilyenkor csak egy dolgot tehet az ember: türelmesen vár a kínálkozó alkalomra. Viszont ez az alkalom úgy nézett ki, hogy sosem fog eljönni. Teltek-múltak az évek, de nem találtam semmit. Pedig higgyétek el, nem egyszer átforgattam az egész internetet ezért az modellért.

Nem állhat semmi sem az utamba, vagy mégis?

A fordulat akkor állt be, amikor idén a Claude AI segítségével írtam egy olyan programot, ami helyettem figyeli a frissen feltűnt modelleket az Ebay-en. Bár imádtam átfutni az Ebay-t, de egy idő után unalmas és a kelletténél több időt is vett igénybe, így örülök, hogy ezt sikerült automatizálni. Egyik nap fel is dobott egy autót, amit egy belga eladó pont egy Looksmart Ferrari áráért kínált (oké, írjuk le 120 euro). Ez továbbra sem olcsó, de a 300 eurohoz képest már nagyon baráti ár volt. Mivel – természetesen – pénzügyileg egy kissé nehezebb időszakban jött a dolog, így alaposan meg kellett rágnom a dolgot, hogy belefér-e ez most nekem. Mivel reggel bukkantam rá, és délre már velem együtt tízen figyelték az autót rájöttem, hogy ezen túl sokáig nem agyalhatok. Viszont volt egy probléma. Az eladó nem adta meg a szállítási költséget. Oké, ezzel nincsen nagy gond, máskor is kellett írnom az eladónak ilyen ügyben. Persze fennállt a lehetősége annak, hogy nem postáz Magyarországra vagy egyszerűen nem válaszol, de kiderült, hogy van még egy harmadik lehetőség is. Az Ebay üzenetküldő rendszere megadta magát. Az idő telt a megfigyelők pedig csak egyre jobban szaporodtak. Végül egy kicsit körülményes, kerülőúton tudtam üzenni az eladónak. Szerencsére ő viszonylag hamar válaszolt és egy 23 euros postaköltséget szabott, amitől megmartam magam. Gyorsan kellett számot vetnem, de végül úgy döntöttem, hogy megveszem.

Amúgy az Ebay-nek rögtön írtam a technikai probléma miatt, szerintetek kaptam választ?

Nem… Azóta sem.

Drága posta = Gyors posta?

Spoiler: nem! Valamiért azt diktálná a józan paraszti ész, hogy ha valamilyen posta szolgáltatásért – még ha nem is önként – többet fizetsz az átlagnál, akkor gyorsabban kézhez kapod. Viszont nem először tapasztalom azt, hogy a drágább posta nemhogy időben, de néha még később is érkezik meg, mint az átlagos postai küldemény. Nem akarok belemenni mélyen, hogy milyen logisztikai tényezőkön múlik, de nagyon bosszantó tud lenni. Ez a Minardi több, mint két hét alatt érkezett meg Belgiumból, ami előtt értetlenül álltam. Nincs karácsonyi időszak és nem is Spanyolországból vagy Portugáliából érkezett, ahol nemrég az áramszünet nagy fennakadásokat okozott. Nagyon frusztráló volt a követésnél ilyeneket olvasni, hogy: „a csomag bevételezve”, a „csomag átkerült a tervezési munkaasztalra”, a „csomag készen áll a továbbszállításra”. Ami amúgy három napnak a „termése” volt.

Öröm és üresség érzet

Nagyon furcsán hangzik, de vegyes érzelmek kavarodtak bennem. Lehet álszentségnek tűnik az én számból, de nem esett jól ennyi pénzt egyszerre kiadni a hobbimra. Bevallom rosszul is éreztem magam emiatt, de kérem szépen mégis csak a no.1 modellautómról volt szó! Legalábbis ezzel nyugtattam magam, meg azzal, hogy ha ezt kihagyom, akkor ki tudja mikor jön a következő alkalom? Persze benne van a pakliban, hogy a Spark újra kiadja ezt az autót vagy legyártja az 1985-ös vagy 1986-as Minardi-t, de valljuk be, erre azért kevés az esély.

Mindenesetre amikor végre kézben fogtam, akkor az öröm mellett elkapott egyfajta üresség érzet is. Meglett egy régóta hajkurászott modellautó és akkor most hogyan tovább? Természetesen vannak még a bakancslistámon tételek és jó néhány előrendelés is, aminek a megjelenése izgalommal tölt el, de egyelőre nem találtam új no.1 modellautót, amit mindenképp megakarok szerezni, de egyelőre talán jobb is így.

Matricázás

Amúgy azt meg kell mondanom, hogy az előző belga tulajdonos – aki amúgy rengeteg más Spark kincset is áruba bocsájtott – szintén nagy becsben tartotta ezt az autót. Hallottam, hogy vannak olyan gyűjtők, akik még a fóliából sem csomagolják ki az autókat, na ő pont ilyen volt. A Campos autó olyan volt, mintha gyári új lenne. Persze nekem is vannak autóim, amiket az eredeti dobozában tartok, de azt, hogy még a fóliát sem vegyem le róla, az szerintem túlzás.

Ennek megfelelően viszont nem is volt felmatricázva az autó. Pontosabban inkább a pilótafigura, mert három matricát kaptam az autóhoz. Egy Marlboro ment a sisakra a másik kettő pedig a versenyző karjára. Nem fogok újat mondani azzal, hogy nem ezek a matricázások a kedvenceim és azt sem mondanám, hogy egy ilyen drága autónál nem remegett volna meg jobban a kezem, mint általában, amikor nekivágtam. Természetesen a matricalágyító nagy barátunk ilyenkor, meg az eredeti képek, mert magamtól sosem találtam volna ki, hogy hova kerülnek pontosan ezek a matricák az overálra. Az egyetlen problémám, hogy a sisakra való matrica túl nagy volt. Egyszerűen nem értem. Ráadásul ez sem először fordul elő, hogy gyárilag a modellautóhoz kapott sisak matricák méretben nem illenek a sisakra. Senki sem nézi meg ezeket?! Egyszerűen hihetetlen. Persze a maradékból biztos találtam volna kisebb matricát, de végül csak az eredetit tettem rá, de akkor is nagyon frusztráló.

Végszó

Bár szót ejtettem a vegyes érzéseimről, de nagyon örülök annak, hogy meglett ez a modellautó. Nem akartam túl sok szót fecserélni a modell minőségére, mivel úgy gondoltam a képek magukért beszélnek, meg az, hogy Spark modellautó az már önmagában is garancia a minőségre.

Ennyi év vágyakozás és keresgélés után a gyűjteményem egyik ékköve lesz annyi biztos. Főleg ha belegondolok, hogy mennyit kellett várnom rá és hogy a beszerzés is mennyire nehézkes volt, de a lényeg, hogy végül minden jóra fordult.