Életem egyik, ha nem a legnehezebb matricázása volt ez. Ráadásul egyből két autót is meg kellett csinálnom. Volt egy pont, amikor azt hittem, hogy feladom, de aztán csak sikerült erőt vennem magamon, és befejeznem a matricázást. Ha kéne egy összefoglalót írnom, arról, hogy a matricázásnál mi minden mehet félre, akkor nem kellene összeollóznom korábbi írásaimból, elég lenne csak elővennem ennek az autónak a történetét. Gyertek velem, és együtt sírjunk vagy nevessünk a megpróbáltatásaimon.

1996-os év bajnoka

Két csalódást keltő szezon után a Williams mérnökei újra odapörköltek a mezőnynek, és ismét egy domináns konstrukcióval rukkoltak elő az FW18-as személyében. Damon Hill egyik szeme sírt, a másik nevetett a szezon előtt – legnagyobb riválisa, Michael Schumacher, aki kétszer is legyőzte a bajnoki küzdelemben, átigazolt az akkor gyengélkedő Ferrarihoz. Az olaszok épp újjáépültek, így nem számítottak tényezőnek a bajnoki harcban.

Cserébe Hill csapattársul megkapta Jacques Villeneuve-öt, a Ferrari-legenda Gilles fiát, aki IndyCar-bajnokként érkezett, és hamar felvette a Forma–1 ritmusát. A brit szerencséjére a Williams régi fényében tündökölt: a 16 futamból mindössze ötöt nem ők nyertek.

A sportág egyik örök talánya, hogy mi lett volna, ha Schumacher marad a Benettonnál, vagy ha David Coulthardot nem engedi el a csapat. Mennyivel alakult volna másként a szezon? Soha nem tudjuk meg. A lényeg, hogy Hillnek „csak” a csapattársát kellett legyőznie a bajnoki címért, amit évek óta hajszolt. Ha nem is könnyen, de sikerült neki. Az évadzáró Japán Nagydíjon egy sima győzelemmel világbajnok lett, és apja, Graham Hill nyomdokaiba lépett – teljesen megérdemelten.

Érdekes módon az FW18-ast – akárcsak az FW15-öst – ritkán emlegetik a sportág legdominánsabb autói között, pedig a Williams méltán lehetett büszke rá. Főleg annak tükrében, hogy milyen ínséges időszakok következtek a csapat számára. Az FW18-as a Williams egyik utolsó mohikánja volt.

Problémás Minichamps kiadások

A Williams FW18-at pilótás kivitelben csak a Minichamps adta ki. Az autón rengeteg dohánypótló matrica van, amiket el kell távolítani – ráadásul több olyan helyen is, ahol a fehér alapmatricák is áldozatul esnek, így azokat is újra kell matricázni. És ez még nem minden: rengeteg szponzori feliratot is fel kell tenni. Matricalevétel, az autó mintázatának újraalkotása, és temérdek Rothmans-felirat és logó felhelyezezése… ez kb. a lehető legnehezebb forgatókönyv.

Jogosan merül fel az olvasóban a kérdés: miért vállaltam ezt a szívatós feladatot? A válasz egyszerű – mert nem volt más megoldás.

Az FW18-asból bár többféle Minichamps-kiadás is létezik, újabbak és régebbiek egyaránt, de egyiknél sem tették meg azt a szívességet, hogy ne rakták volna rá a dohánypótló matricákat. Egyszerűen nem értem, miért. Mi ennek a logikája? Egyes csapatok autóit simán matricázásra készen adják ki – sőt, néha még a dohányreklámokat is mellékelik – aztán egy másik évjáratnál teljesen kihagyják ezt a lépést.

Szóval ne is keressétek a matricázásra kész FW18-ast – ilyen egyszerűen nincs.

Szedjük le a matricákat!

Mivel ez volt az utolsó Williams-Renault a gyűjteményemben, ami még nem volt Rothmans-es matricákkal ellátva, nem volt mese: fel kellett kötnöm a gatyámat. Volt már hasonlóan nehéz projektem – például az elődje, az FW17-es sem volt egy leányálom –, de azt is sikerült végül megcsinálni.

Kezdésként végigmértem az autót, mindent alaposan elterveztem, majd nekiláttam a matricák leszedésének. A Villeneuve-autón néhány darabot gyakorlatilag csak a Szentlélek tartott a helyén, így azt sokkal könnyebb volt megcsinálni. Ott elég volt a forró vízzel kenegetés és a fogpiszkálós kapargatás – szinte maguktól váltak le a matricák. Csak arra kellett figyelnem, nehogy olyat is leszedjek, amit nem kéne.

Öregek ezek a modellautók, és a legtöbbjükön már van valamilyen hiba. Ne felejtsük el, hogy ezeket közel 30 évvel ezelőtt adták ki. Belegondolni is szörnyű, hogy az milyen régen volt. Szóval a matricák már nincsenek tip-top állapotban – ami jól jön, ha a feleslegeseket akarod leszedni, de rossz, ha a többit szeretnéd megóvni. Nagyon óvatosan kell dolgozni.

A Hill-es autó egy fokkal nehezebb eset volt. Ott jobb állapotban voltak a matricák, így az eltávolító praktikák teljes arzenálját be kellett vetnem: forró víz, kapargatás, matricalágyító, és acetonmentes körömlakklemosó is előkerült. A fekete műanyag részeket – mint az első és hátsó szárny – szokás szerint alkoholos filccel satíroztam újra, hogy eltüntessem a sérüléseket. Ha kapartam, karcolódott, ha körömlakklemosót használtam, akkor kifehéredett, így ez az utókezelés mindenképp szükséges volt.

Kissé megizzasztott a folyamat, de tudtam, hogy a neheze csak ezután jön majd.

Matrica-para

Az örök kérdés: Honnan rendeljek matricákat?

Első körben a Spotmodel mellett döntöttem – leginkább azért, mert tudtam, hogy az ő matricalapjukon vannak olyan fehér matricák, amikkel pótolni tudom az eredetieket. Másfelől minőségi darabokat gyártanak: minden felirat és logó saját kontúrt kap, nem kell körbevágni semmit.

Viszont akadt egy kis gond.

A Racing-logók többségét nem tudtam leszedni. Egyszerűen képtelenség lett volna – ha mégis megpróbálom, konkrétan az egész autót újra kellett volna matricázni. És az már nem „nehezen megoldható” kategória lett volna, hanem egyenesen rémálom. Így maradt a kissé sufni-tuning megoldás: az új logókat egyszerűen rájuk ragasztottam, elfedve a régieket.

Igen ám, de kiderült, hogy a Spotmodeles Rothmans-logók jóval kisebbek, mint amekkorákat le kellene fedni. Újabb újratervezés.

Ezúttal is Wim és az ő matricaszettje húzott ki a csávából. Ráadásul mivel két autóról volt szó, de csak egy Spotmodel-szettem volt, vállalta, hogy csináltat nekem az első szárnyra plusz 'Sanyo' matricákat is.

Ezer hála érte!

Matrica-para 2.0

A fehér matricák újra felhelyezése tűnt az egyik sarokpontnak. A Villeneuve-autóra még a Spotmodeles első és hátsó szárny matricákat használtam. Meg kellett egy kicsit szabni az első szárnyra való matricát, de viszonylag simán ment a dolog.

A Hill-es autóhoz viszont már csak a régi fehér matricalapom maradt, és arról kellett méretre vágnom a szárnyakra való darabokat. Szerencsére volt annyi eszem, hogy a Villeneuve-verzióhoz készült, üres sablonokat elraktam – így legalább a méretre vágás könnyebb volt.

Szóval feltettem a hátsó szárnyra a matricát. Talán egy fél vagy egy órája száradt már, amikor közelebbről megnézve láttam, hogy picit felpúposodott – engem meg persze ez zavart. Enyhén nedves fültisztítóval próbáltam kisimítani, de olyasmi történt, amire nem számítottam: a matrica szó szerint porrá omlott. Mintha Thanos csettintett volna egyet. Nem hittem a szememnek.

Mint kiderült, a fehér matricalapom – ami legalább hatéves és eddig jó szolgálatott tett – mára túlságosan elöregedett.

Persze voltak intő jelek. Alig tudtam leáztatni a hordozóról – ahol régen 10 másodperc elég volt, ott most egy perc is kevésnek bizonyult. Ráadásul a szélek fűrészfogszerűen berepedeztek, ami végképp gáz, ha fontos, hogy a minta egyenes legyen. Egy csomó darabot ki kellett dobnom. Próbáltam más részekről is kivágni sablonokat, de ritkán sikerült egy-egy ép darab, ami nem szakadt el, vagy nem töredezett be.

Eléggé idegőrlő volt.

Szerencsére volt annyi kimaradt Spotmodeles matricám, hogy csak sikerült összekukázni valamit. A Williams-matricák közül tudtam szabni megfelelő méretű darabokat az első és hátsó szárnyra is. Csakhogy ezek pár milliméteres formák – és még annak is nehéz lenne pontosan vágni, akinek nem remeg a keze és jó a kézügyessége. Én meg pont az ellentéte vagyok ennek, szóval az egyik sablon rögtön ferdére sikerült.

Ott eldöntöttem, hogy hagyom az egészet a fenébe.

Az utolsó szalmaszálat a maradék matricák jelentették, de elvétettem, és nem volt több darab. Frusztráltan pakoltam össze, amikor előcsusszant még egy matricalap, ami alkalmas lehetett a fehér részek pótlására. Ezt már-már égi jelnek vettem – úgyhogy úgy döntöttem, holnap hideg fejjel újra megpróbálom.

Másnap hihetetlenül izgultam, hogy végre sikerüljön – de friss fejjel, kipihenten végül vettem ezt az akadályt is.

Szenvedés az első szárnnyal

Bár a hátsó szárnyhoz voltak sablonjaim a Villeneuve-autó miatt, az elsőhöz sajnos nem. Ez kissé problémássá tette a méretre vágást. Először – én, az optimista idióta – szemmértékre hagyatkozva próbáltam megfelelő darabokat vágni. Nos… ez nem volt életem legjobb ötlete. A végeredmény nem igazán akart összeállni.

Szóval jött a vonalzó, amit nyilván már az elején elő kellett volna venni, és elkezdtem pontos méréseket végezni. A matricát így sem sikerült tökéletesen egyenesre vágni, de legalább már nem volt olyan katasztrofális, mint előző nap.

A valódi kihívást az jelentette, hogy ennek az alig néhány milliméteres kis lapocskának a végére ívet kellett kerekíteni. Szerencsére a körömvágó olló kiváló szolgálatot tett, de ettől még egyáltalán nem volt könnyű a művelet.

A régi matricalapon többször is elrontottam a vágást – és itt nem volt második esély: minden milliméter számított. Ha szabtam belőle, az egyik oldala lett rövid, ha meg igazítottam, a másik oldala ment tönkre. Agyrém, ugye?

Szerencsére az utolsó utáni próbálkozás végül sikerült.

Nem lett a legjobb... de ekkor már őszintén? Nem is érdekelt.

Ami elromolhat, az el is romlik

Persze itt még korántsem ért véget a szenvedéstörténetem. A Hill-es autó hátsó szárnyának hátuljára kerülő matrica már a hordozóról levéve elszakadt – úgy kellett kis kirakósként ráillesztenem a leszakadt darabot.

A fehér alapmatricákon egyáltalán nem csúszott a felirat, és nem mertem túlságosan benedvesíteni, nehogy az egész fehér matrica feljöjjön. Pokoli nehéz volt így a logókat és a feliratokat a helyükre igazítani.

És ennek az ellentéte is előfordult: volt, hogy felraktam egy matricát, és még fél óra múlva is meg lehetett mozdítani.

Na ezek azok a pillanatok, amikor tényleg úgy érzem, hogy ennél a projektnél minden elromlott, ami csak elromolhatott.

És akkor még arról nem is beszéltem, hogy egyszer a sablon is eltűnt. Percekig hiába kerestem, végül kiderült, hogy ráragadt az alkaromra…

Érdekes módon nem az első autó felmatricázása volt a nehezebb, hanem a második – pedig papírforma szerint akkorra már rutinosabbnak kellett volna lennem.

Összegzés

Mi kell ennek az autóhoz a felmatricázásához:

• Egy szett matricaszett a Spotmodeltől
• Egy szett matricaszett Wimtől
• Óriási türelem
• Kitartás

Ha ez lett volna életem egyik első matricázása, valószínűleg az utolsó is lett volna. Több tucat projekt után nyugodtan kijelenthetem: nem emlékszem még egy autóra, ami ennyire megizzasztott volna.

Kinek ajánlom? Senkinek.

De komolyan – hacsak nem akartok agyvérzést kapni egy 1:43-as méretű modellautótól. Ha viszont valaki belevág és sikerül, akkor az nagyon felemelő érzés tud lenni. A lényeg, hogy ezt a munkát nem ajánlom kezdőnek. 

Szóval örülök, hogy végre letudtam, és ezzel bezárult a kör. Nincs több matricázásra váró Williams, és ez – legalábbis nekem – hatalmas dolog. A Rothmans-matricás autók most már egymás mellett sorakoznak a vitrinben, és ahányszor csak rájuk nézek, büszkeséget érzek. Mert ilyenből nem sok van.

Viszont… nincs az a pénz a világon, amiért ezt még egyszer végigcsinálnám.

A méretre vágott sablonokat azért megtartom – mementónak.