Remélem nem csömörlött meg még senki a sok Ferrari-s sztoritól, mert van még jó néhány a tarsolyomban. Mai bejegyzésem főszereplője is egy piros olasz autó lesz 1983-ból. Bár korábban taglaltam, hogy nem nagyon tervezek 80-as évek közepétől visszafele haladni, de a kedvenc csapatommal azt hiszem kivételt teszek.
Miután sikerült kedvenc magyar modellboltomból egy 1979-es és egy 1981-es Ferrari-t beszereznem már úgy voltam vele, hogy ha az 1982-es megvan, akkor az 1983-as és az 1984-es se maradjon ki a sorból és majd azok mellé valamikor beszerzem az 1980-ast is. Bár szerintem nincs olyan Ferrari rajongó a világon, aki szívesen emlékezne vissza arra az autóra… Szóval a trió első tagja, amit megszereztem a Ferrari 126 C3-as lett. Egy modellgyűjtő barátom kérdezte, hogy direkt olyan autót vettem, amit átakarok majd alakítani? A válaszom az volt, hogy részben igen. Mivel eddig nem nagyon volt a látószögemben ez a típus, ezért nem tudtam, hogy mire számítsak a piacon. Sajnos ezt a modellt nem sokan adták ki, de az Altaya újabb kiadásában (Formula 1 Car Collection) megjelent ez az autó - igaz pilóta nélkül. Sajnos más gyártó nem nagyon vette szárnyai alá a 126 C3-ast (köztük meglepetésemre a Brumm sem), így nem is nagyon maradt más választásom. Másrészt ilyen téren mindig izgatott vagyok, hogy ha van kihívás és egy olyan modellautót szerzek be, amihez még én is hozzátudok tenni.
A Ferrari még alig heverte ki az 1982-es sokkot – amikor is mindkét kiváló pilótájukat (Villeneuve és Pironi) elvesztették –, de a show-nak folytatódnia kellett, hiszen 1983-ban is a bajnoki cím volt a cél. René Arnoux terelgette a 28-as számú Ferrari-t, ami nem is volt rossz konstrukció, hiszen nyert Kanadában, Németországban és Hollandiában és mellette többször is a dobogón pezsgőzhetett, de még ez is kevés volt a végső sikerhez. Az idény két utolsó futamán elfogyott a tudomány és végül a francia pilóta a Piquet-Prost duó mögött végzett harmadikként a pontversenyben.
1983-ban a tűzpiros autó pilótái Patrick Tambay és René Arnoux voltak. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyikhez sem tudtam normális donorpilótát találni, mert egyszerűen nincs. Az Onyx egyik versenyző autóját sem adta ki legjobb tudomásom szerint – de javítsatok ki ha tévedek – így valami olyasmire vállalkoztam, amire eddig mindössze csak egyszer mertem belevágni, azaz én magam csinálom meg a pilóta sisakját. Szerencsémre akkoriban a versenyzők viszonylag egyszerű dizájnokat használtak, míg egy mostani Hamilton vagy Ricciardo sisak már elég bonyolult lenne, hogy magam elkészítsem. Mivel Arnoux és Tambay sisakja sem túl bonyolult, így az döntött, hogy a modellt Arnoux kocsijaként adták ki. Így nem kell pluszban a rajtszámot átmatricázni, ami nem egy utolsó szempont. Rendben, ez már eldőlt, de hogyan tovább? Ha nincs donorpilóta, akkor kerítünk! Nézegettem az olcsó modellautókat és kiszúrtam, hogy Stefano Modena 1991-ben Tyrrell-esként viselt sisakja nagyon hasonlít Arnoux-éra, így hát őt választottam. A bukósisak alapszíne fehér, ami kiváló, csak le kell kaparnom a csíkokat – csináltam már ilyet korábban – és feltenni a négy vékony kék csíkot és kész is.
A kezdés remek volt, minden a tervek szerint haladt. A két autó megérkezett és külön jó hír, hogy a Ferrarihoz már hozzápiszkálnom sem kellett, mert nem csak a rajtszámokkal nem kellett már bajlódnom, de ezen még nem voltak dohányreklámok sem, így a kocsit hagyhattam úgy, ahogy van. Viszont hamarosan elkezdtek gyülekezni a gomolyfellegek. Az első kellemetlen dolog, ami ért, hogy a Modena-s bábuból sokkal többet kellett lefaragnom, mint amire először gondoltam. Faragás, üléspróba, aztán találgatás, hogy honnan kellene még lefaragnom jobban, hogy beférjen a pilóta és ez folyamat folytatódik elölről, amíg a figura tökéletesen bele nem illeszkedik a pilótafülkébe. Ez akkor lesz kissé idegtépő, amikor mindig azt hiszed, hogy már megvan, de még mindig hiányzik valahonnan valami, ami miatt még mindig nem jó. Ennél kicsit nagyobb baj volt az, hogy a faragás közben a sisak matricája megsérült. Ekkor derült ki, hogy bár a műanyag fehér, de a pilóta teljes sisakja matricázva van. Nos, ez egy nem várt fejlemény volt, mert így nem tudtam lekaparni a fölösleges csíkokat, hiszen az egész sisak egy matricából állt össze. Ez azért lepett meg, mert korábban már dolgoztam Onyx bábuval, amin az alapszín nem matricázva volt, hanem olyanra volt festve a figura bukósisakja és külön voltak a minták matricával feltéve. Kellemetlen meglepetés, mert így szedhettem le az egész matricát és az alatta lévő műanyag nem volt olyan rikító fehér, mint amilyennek kellett volna lennie.
Az első gondolatom az volt, hogy befestem fehérre. Először megpróbáltam fehér filccel, de a végeredmény borzalmas lett. Aztán elővettem a fehér modellfestékemet, ami időközben valamiért beszürkült és az összekeverés után csak még rosszabb lett, szóval egy alig használt festéket kukázhattam, aminek nagyon nem örültem. A festék kilőve, matricázni meg semmiképp nem akartam, mert egy ilyen görbületekkel teli felületet lehetetlen jól megcsinálni, hogy ne legyenek gyűrődések, szakadások. Egy szó, mint száz nem akartam ezzel vesződni, így hát úgy maradt. A következő lépés az volt, hogy a pilóta testét pirosra festettem, ami szerencsére már nem okozott különösebb nehézséget.
A következő nap elérkezett a sisak újra alkotásának az ideje. A sisak rostélyával megszenvedtem, de végül sikerült méretre szabnom egy fekete matricát és a helyére tennem. Gondolkoztam, hogy egy kis méretre vágott átlátszó műanyaggal oldom meg ezt a részt, de hamar kiderült, hogy az nem fog menni. Arnoux sisakján négy vékony kék csík fut át, de az enyémen csak kettő, ehhez nem kell számtanzseninek lennie valakinek, hogy kiszúrja. Ennek annyi a története, hogy képtelen voltam olyan vékony matricacsíkot vágni, hogy jó legyen. Még ezekkel is, amik végül felkerültek nagyon megszenvedtem. Van egy vastagság, aminél nem lehet vékonyabbal normálisan dolgozni vagy levágni a matricalapról. Szóval ez ilyen lett sajnos. Nem örülök neki, de ez is több a semminél. Aztán jöttek a Marlboro feliratok, amik mindig a „kedvenceim”. A sisak görbületére ráhelyezni egy ilyen kicsi matricát felér egy rémálommal minden egyes alkalommal. A matrica még véletlenül sem simul rá a felületre ilyenkor használjunk matricalágyítót, de ha túl sok akkor tönkretesszük a matricát. Szóval nem tudom átjön-e, hogy mennyire szenvedős meló az egész? Végül persze sikerült, de a sisakra való matricázás még ha egyetlen egy darab logóról is van szó, sosem egyszerű.
Végül elkészült a remekműnek nem nevezhető sisak így már csak egy kis gyurmaragasztó kellett és már tettem is bele az autóba. A végeredmény? Hagy némi kívánnivalót maga után. Sok mindent elterveztem előre és végül csak nagyon kevés dolog valósult meg belőle. A sisak különösen megszívatott, ha ezt tudom, akkor lehet nem is Modena autóját választom donornak, hanem valami mást, de most már mindegy. Végül is, amit lehet kihoztam a dologból és megint csak értékes tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Bár továbbra sem foglalkoztat annyira ez a korszak, de ez a kis tömzsi Ferrari valamiért nagyon tetszik.
