Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de októberben meglett a 200. Forma-1-es modellautóm is. Szóval ez egyben egy ünnepi bejegyzés is lesz, mert nem akármilyen kalandokon keresztül jutott el hozzám az autó, hogy azután felmatricázzam és bekerüljön 200. kisautóként a vitrinbe.

A McLaren Mp4/3-as TAG Porsche turbómotoros autója, az 1987-es szezonban szerepelt. A két pilóta ebben a szezonban a regnáló világbajnok Alain Prost és Stefan Johansson volt. Bár az 1986-os egyéni világbajnoki címet egy kis szerencsével – a Williamsek belharcának köszönhetően – nevető harmadikként bezsebelte a Professzor, ebben az évben a McLaren jócskán alulteljesített. Pedig az év eleje még jól indult, három futamból két győzelem a franciának, de aztán az MP4/3-as kifulladt és a további futamokon már csak egy győzelmet és további négy dobogós helyezést sikerült összekuporgatnia Prost-nak, amivel az egyéni pontversenyben az akkor még Lotus-t terelgető Ayrton Senna-tól is kikapott és csak a negyedik helyen végzett az egyéni összetettben.

Ha amúgy sem volt egy túl sikeres konstrukció, akkor miért pont a McLaren MP4/3-as lett a 200. F1-es autóm? Először is valami különlegeset akartam 200.-nak. Arra tisztán emlékszem, hogy melyik volt az első, de nem emlékeztem melyik volt az ötvenedik vagy a századik, amit megszereztem. Ez viszont egy olyan mérföldkő volt a gyűjtős korszakomban, hogy annak nagyot kellett szólnia. A helyzet az, hogy van egy bakancslistám azokról a modellekről, amiket mindenképp beakarok szerezni. Hála az égnek ezeknek a nagy részét már betudtam, – ilyen például a Senna sor – de még bőven akad olyan modell, amit szeretnék beszerezni. Ezen a listán pedig előkelő helyet foglalt el az MP4/3-as. Ferrari drukkerként sosem volt a szívem csücske a McLaren, de el kell ismernem, hogy gyönyörű autókat készítettek és ezek alól nem kivételek a 80-as évek közepén-végén lévő modelljeik sem. Imádom ezeket a tömzsi autóikat a 80-as évekből, amúgy is az egyik kedvenc színösszeállításom a McLaren piros-fehér festése. Továbbá nagyra tartom Alain Prostot és az egyes rajtszám az autó orrán az egészet igazán impozánssá teszi. Azt hiszem ezzel válaszoltam is a kérdésre.

A modell vásárlást néha a horgászathoz tudnám hasonlítani. Türelmesnek kell lenni, megvárni a megfelelő alkalmat, megragadni a lehetőséget és kifogni a halat. Így voltam ezzel a modellautóval is. A Minichamps gyártotta autót arany árban mérik és mivel más gyártó nem adta ki, ezért túl sok alternatívám nem maradt. Megvárni, amíg feltűnik egy ilyen a színen viszonylag kedvező áron és akkor lecsapni. Na most ez sok esetben nem csak hetek, hanem hónapok vagy inkább évek kérdése szokott lenni. Szóval az ember vagy belenyúl mélyen a pénztárcájába, mint én tettem a Looksmartos Ferrarival vagy kénytelen várni. Ám néha ez a taktika sem kifizetődő. Míg egy régebbi kiadású Minichamps modellnél várható volt, hogy előbb-utóbb feltűnik majd egy olcsóbb darab, aminek a postaköltsége nem 20 eurónál kezdődik, addig egyes modelleknél hiábavaló várni. Egy Looksmartos vagy egy Spark modell nem igazán veszít az értékéből még évek múltán sem. Szóval nekünk kell eldöntenünk, hogy mennyire akarunk egy-egy autót. Én szerettem volna egy ilyet mindenképp, de nem azonnal és mindenáron és így végül is megérte várni, mert majdhogynem féláron került hozzám ez a McLaren.

Na, de hogy került hozzám… Hát az is megért egy misét. Kezdődött azzal, hogy az aukció vége szombat délutánra esett, de épp közbejött egy baráti összejövetel és nem akartam emiatt lemondani, de azt sem akartam, hogy a társaságban a telefonomat folyamatosan nyomkodjam. Előre pedig nem szeretek licitálni, mert akkor még van idejük a riválisoknak felüllicitálniuk engem, ezért jött a B-terv. Megkértem Dénest, hogy nyerje meg nekem az aukciót, amit sikerült is. Mondjuk szerencsém is volt, mert teljes megdöbbenésemre egyedül csak mi licitáltunk erre az autóra. Aztán sikerült Dénes ismerősén keresztül matricát is szerezni hozzá és jó úton haladt a dolog. Mindent lerendeltünk és utána küldte tovább a csomagot hozzám mindenestül. Teltek múltak a napok és mondom ránézek már a csomagkövetésre és ott volt egy kis gubanc. Elvileg kikézbesítették, de nem vette át senki, ezért átirányították egy másik postára a csomagot. Már ez is furcsa volt, mert Dénes nem kapott semmilyen értesítőt. Aztán másnap meg már azt jelezte a rendszer, hogy a csomagot sikeresen átvették, de hogy nem ő volt az holtbiztos és emiatt mindketten befeszültünk egy ici-picit. Aztán végül jó vége lett, mert kiderült, hogy volt egy kis félreértés és véletlenül Dénes feleségének a munkahelyére ment a csomag, amit sértetlenül átvettek.

Az MP4/3-as kisebb-nagyobb kalandok és csavarok után végül hozzám került. A modell szerencsére hibátlan volt, de a matricáin és a dobozán már látszott, hogy erősen benne van a korban. Nem baj, a jó bor is annál jobb minél idősebb. A lényeg, hogy semmi olyan matricahiba nem volt rajta, ami nagyobb szabású felújítást igényelt volna. Első körben megpróbáltam a vonalkódokat eltüntetni úgy, hogy nem használtam a körömlakklemosót. Megmondom meglepődtem, hogy milyen jól tartotta magát a matrica. A kelleténél sokkal többet kellett feszegetnem a tűvel, hogy feljöjjön a matrica, de megint olyat láttam, amit eddig még sosem. Mind a két oldalon egy vékony csíkban megmaradt a fekete matrica. Kaparhattam volna azt napestig, akkor sem jött volna fel, ráadásul az Alain Prost felirat alatt, ami hozzáférhetőség miatt szintén nem túl szerencsés dolog. Bármennyire is nem akartam, mégis előkerült a körömlakklemosó, de hogy azzal is alig jött le és még sikerült is kissé megsértenem a festéket, hát… Nem voltam elragadtatva. Szerencsére csak ezt és a piros Marlboro logókat kellett eltávolítanom és jöhetett a matricázás.

A hátsószárny közepén van egy kis kiálló elem. Ennél érdemes a Marlboro feliratot középen kicsit bevágni, hogy a felirat ráfeküdjön arra a kiálló elemre. Egy elég pici dologról van szó, annyira nem is látszik szerintem a képeken sem. A hátsó szárnynál imádkoztam, hogy a piros Marlboro logók kitakarják az eredetileg ott szereplő mintákat, mert nagyon-nagyon nem lett volna hangulatom újramatricáznom a hátsószárnyat, de szerencsére nem kellett, mert az új matrica pont kitakarta. Az orr résznél matricalágyító használata erősen ajánlott, mert a felirat pont egy elválasztásnál van és a feliratnak bele kell simulnia abba a kis hajlatba. Aztán jött a pilóta fülke melletti kisebb Marlboro feliratok és akkor döbbentem rá, hogy rohadtul nem kellett volna leszednem a piros logókat, mert amiket kaptam matricákat, azokon csak a felirat volt. Hála az égnek a maradékok között találtam egy olyat, ami felirat plusz logó párost tartalmazott így áthidaltam ezt a problémát, amit az én figyelmetlenségem okozott. A motorborításnál való felirat egy kicsit trükkös volt, mert eléggé hajlított volt a felület. A trükk az volt, hogy rácsúsztattam a matricát az autóra, majd az idomokra simítva csúsztattam a feliratot így különösebb erőlködés nélkül ráfeküdt a felületre és nem kellett külön matricalágyítóval is megkezelnem. Ez mondjuk matrica függő is, mert vannak olyanok is, amik annyira merevek, hogy nem lehet őket matricalágyító nélkül az idomokra ráhajlítani. Szerencsére ez nem olyan volt.

További írandóm nincs, a képek úgyis önmagukért beszélnek szerintem. Azt hiszem ismét egy csodálatos és egyedi autóval bővült a gyűjteményem, amire megérte várni és kibírni a beszerzésével járó izgalmakat.